Sötétbarna képkeret. Kedves arcok, széles mosolyok néznek vissza rád. Sugárzó szeretet és a tipikus családi hangulat kézzel fogható. Az egység. Senki sem több vagy kevesebb a másiknál. Mégis az egyik arcot takarja a lámpa tükröződő fénye. Egy arcot, aki sosem ér fel a családi idillhez. Aki mindig a fekete bárány marad a kivételes tehetségek között. Cat a szépség és a kedvesség. Max a könyör és a kötelességtudat. Apa és anya... Evelyn és Hal. A tökéletes egység. A tökéletes kalandozó szülők. Az egyetlen hibájuk, hogy túl sok bizalmat szavaztak nekem. Nem is értem mi közöm lehet ehhez a családhoz. Talán egyedül a Sel-t, érzem magaménak. Azt a gyönyörű cirmos MainCoon-t.
Óvatos mosolyra húzva ajkamat szorítottam meg táskám szíját. Távolodtam a múltamtól, távolodtam önmagamtól. Távolodtam a családomtól... Kiléptem ebből a házból. A hátam mögött hagytam mind azt, ami egykoron mindent jelentett számomra. Csak a rumlis szobát hagytam magam mögött, néhány levetett ruhadarabbal és személyes tárgyal. Sietve távoztam... De ennek megannyi oka volt. Talán egyiket sem emelek ki. Talán valamelyiket egyszer elmesélem. Még nem tudom.

Nem volt sosem kocsim. Bár tudtam vezetni de Max sosem hagyta, hogy egyedül közlekedjek. De akkor mi értelme van autónak, ha még csak nem is használhatod. S hogy miért? Mi oka volt Max-nek, hogy elkobozza a jogosítványomat és a forgalmimat? Egyszerű képlet. Ital plusz nők egyenesen arányos az ittas vezetéssel. A végén egy sötét mókával valamelyik eldugott földúton egy bokor mögött. Nos épp ezért ültem egy távolsági buszon, a párás ablaküvegnek döntve halántékomat, s figyeltem a gördülő eső homályában az úttest fényeit. Max arca lebegett a szemem előtt. Pontosabban egy gyermekkori jelenet. Testvérek. Örökké, s azon is túl. Egymás kezére tettük kinyújtott kezeinket, s felváltva pillantottunk egymásra hárman. Max, Cat és én. Mint sokszor máskor, úgy akkor is enyhe galibába keveredtünk.

A nyári időszak nagy részét Indianapolisban töltöttük egy tanyán, apa bátyánál. Anya gyakran készített kompótot. Maxel a kedvencünk a körte volt. Cat azonban az almáért volt oda, ami csak a szomszéd tanyán termett. Mindig úgy majszolta, mintha csak az utolsó alkalom volna, hogy ehetne. Igazából az évben kizárólag nyáron ettünk. Hiszen a kompót amolyan nyári különlegességnek számított. Az ilyen utolsó normális nyarunk 15 évvel ezelőtt volt. Mielőtt megjelent volna az a szőke lotyó, aki megkörnyékezte apát. Persze az igaz szerelem és hasonló klisés marhaságok mindig győznek... Hát apuék szerelme valami Disney mese által ihletett ömlengés lehetett.De ez már az ő történetük.

A hajamat fújta a szél. A földön heverő almákat vizslattam. Hiszen Cat csak az almát szereti. Hoznom kellett neki almát. Nem hagyhatom, hogy amíg én és Max a körtét majszoljuk, ő csak álmodozzon az alma zamatáról. Hát loptam, ahogy már többször is megtettem. Bár ez semmiség volt ahhoz képest amiket már megtettem ezidőtájt. Ujjaim közé vettem a vöröslő almát, majd magam felé fordítva pillantottam meg a másik oldalát, amiben kukacok kandikáltak ki barna, puha részéből. Ajkaim fancsalian gördültek lefelé. Fintorogva hajítottam a földre a rohadt gyümölcsöt. S bár kerestem, de az összes földön heverő almát, már megdézsmálták a kukacok. A faágakra emeltem tekintetemet. Fel kellett jutnom. Valahogy biztos voltam benne, hogy meg kell oldanom. Hát véve egy mély levegőt, rohantam neki a törzsnek, hogy ujjaimmal megkapaszkodva redői között, talpamat neki feszítve lökjem fel magamat az első ágig, hogy megkapaszkodjak.
Elégedetten huppantam le a talajra, ahol már ott várt Max. Hunyorogva nézett rám, csípőre tett kezekkel. A lábával csak úgy dobolt, mintha csak a bolondos dallamokból szabadult volna Tapsihapsi képében. De én csak morcosan néztem vissza rá.
- Mi van már? Mit nézel? - morrantam rá, amire ő elkapta kezeimből az almát. Kapva utána kiáltottam rá riadtam. Mintha csak valami értékes holmit találtam volna.
- Mit művelsz Vick? - morrant rám, eltartva karjával együtt az almát is. Én persze neki nyomódva próbáltam vissza venni zsákmányomat.
- Add vissza Max! Az az enyém!
- Nem! - ragadta meg vállamat, majd taszított el magától, s hátrált néhány lépést. - Ha rajta kap a gazda, tudod mit kapsz te ezért? - kiáltott rám mérgesen.
- Nem érdekel! - morrantam fel idegesen, miközben a kezeimben szorongattam azt a pár szem kis almát, s arra ügyeltem, hogy a zsebeimből ki ne essenek. - Képes vagyok rá, tehát megtehetem! - jelentettem ki idegesen.
- Ne légy hülye! Nem lophatsz te idióta! - kiabálta le a fejemet, amire mérgemben hozzá vágtam az egyik almát. A puha gyümölcs széttört a mellkasán, s a levét beitta sötét pólója. Meghátrálva nézett rám hunyorogva. Nem szólt semmit. Ahogy én sem. Csak néztünk egymás szemébe.
- A gazda! -kiáltotta hirtelen el magát rémülten, mire mindketten rohanni kezdtünk, ahogy a lábunk bírta. Út közben csak úgy hagytam el az almákat, mintha a fölösleges súlyt hajigálnám ki út közben.
Zihálva estünk át a fakerítésen, egyenesen bele a malac ólba, arccal a dagonyába. Én. Max persze mindig talpon volt. Ő volt a gyorsabb és az ügyesebbik. Én pedig ennek tökéletes ellentéte.
Persze hazáig futottunk. Hátra se néztünk. Az elmékbe rémálomként égett bele az eltorzult képű ideges gazda a vasvillájával.
Térde rogytunk mindketten a Labonair farm határán, a magas fűben. Egymásra pillantottunk zihálva. Azonban az ő arca széles vigyorra csúszott, ahogy megpillantotta sáros képemet. Mintha csak valami barna arcpakolás volna rajta. Hatalmas kacagásban tőrt, ki mire én is találtam rajta valami érdekeset. Az a virág és a rengeteg kosz az arcán. A sár bajszot formált orra alatt. Mindketten önfeledt módon kacagtunk egymás képén. Akkor és már sok más pillanatban tudatosult bennem a tény. A testvérem a barátom. A barátom, aki egyben az egyetlen és a legjobb. Sosem fogom megérdemelni... Talán nem is akarom megérdemelni. Csak hagyom, hogy az elmémbe égjen. Hagyom, hogy emlékezzek minden olyan alkalommal, mikor egymáshoz vágjunk sérelmeink almáját, hogy ami köztünk van, bármit áthidalhat. Áthidalhatna. De nem akarom...